Szeretnénk valamit elkezdeni. Megkeresni valakit. Új kapcsolatot kezdeményezni. Felvetni egy ötletet.

És közben megszólal bennünk a belső narratíva:

 

„Úgyis visszautasítana.”

„Nem fog sikerülni. Akkor meg minek tegyek bele energiát?”

„Vajon mit gondol majd rólam?”

„Ha nemet mond, akkor biztosan nem vagyok elég jó.”

 

Ezek a mondatok szinte automatikusan megjelenhetnek bennünk. És nem könnyű őket felülírni.

 

De talán nem is az a cél, hogy soha többé ne legyenek ilyen gondolataink.

Hanem az, hogy ne ezek döntsenek helyettünk.

 

Mert lehet, hogy valaki nemet mond.

Lehet, hogy nem úgy alakul valami, ahogy szeretnénk.

Lehet, hogy egy kezdeményezésünkre nem érkezik pozitív válasz.

De a másik válasza nem mondja meg, hogy mennyit érünk.

 

Én is rendszeresen megtapasztalom magamban ezt a bizonytalanságot. A különbség az, hogy már nem feltétlenül ezek szerint cselekszem – vagy éppen nem cselekszem.

 

Megtanultam, hogy attól még, hogy félek a visszautasítástól, megtehetem azt a lépést, amit szeretnék.

 

Nem volt könnyű idáig eljutni. És ma sem mindig könnyű.

 

De milyen más úgy döntést hozni, hogy már nem a „mi van, ha nemet mond?” kérdés irányít.

 

Hanem az, hogy:

„Én ezt szeretném. Megteszem a magam részét. A másik pedig majd eldönti, mit szeretne.”