Furcsa párosítás így első olvasásra, ugye? Pedig a kettő néha szorosan összekapcsolódik.

Van véleményünk. Ez természetes. És persze jogunk is van hozzá.

De vajon minden véleményt ki kell mondanunk? Bármikor? Bárhogyan?

A kendőzetlen őszinteséget sokszor erénynek tekintjük. Azt mondjuk: „Én csak jót akarok neked.” De érdemes néha a másik oldalról is megnézni ezt a helyzetet.

Vajon valóban a másiknak akarok segíteni, vagy inkább a saját feszültségemet szeretném feloldani azzal, hogy kimondom, amit gondolok?

Hiszen lehet, hogy a másik nem kérte a véleményemet. Nem áll készen rá. Nem tanácsot szeretne, csak meghallgatást. Vagy egyszerűen másképp látja a saját helyzetét.

A kéretlen, nyers véleménynyilvánítás könnyen válhat kritikává, támadássá, sőt határátlépéssé is. Még akkor is, ha mi segítő szándékkal mondjuk.

Különösen igaz ez akkor, amikor abból indulunk ki: „Én tudom, neked mi a jó.”

De vajon honnan tudhatnám?

Én csak a saját tapasztalataimból, nézőpontomból, megéléseimből tudok kiindulni. Nem a másikéból.

Lehet véleményem. Elmondhatom, ha kérik. Felajánlhatok egy másik nézőpontot. De nem kell ráerőltetnem senkire.

Talán éppen ez a különbség a kendőzetlen őszinteség és a kegyelemmel megfogalmazott vélemény között.

Mert nemcsak az számít, hogy mit mondok, hanem az is, hogy hogyan, mikor és milyen figyelemmel fordulok a másik ember felé.

Néha a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem mondjuk meg, mit kellene tennie, hanem egyszerűen teret adunk neki, hogy megtalálja a saját válaszát.