Sokunkban sokszor megjelenik a kérdés:

Vajon jó anya vagyok?

Megteszek-e mindent, amit tudok a gyermekemért?

Aztán jönnek a gondolatok:

„Tegnap rákiabáltam, amikor ötödszörre csípett bele a húgába.”

„Ma már harmadszor szóltam rá, hogy pakolja el a játékait, és még mindig nem csinálja.”

„Nem engedtem meg neki, hogy még egy mesét megnézzen, mert már elégnek éreztem a tévézést.”

„Amikor elesett, és sírni kezdett, vajon elég volt neki a »gyógyító puszi«?”

Vajon túl szigorú vagyok? Túl engedékeny? Jól csinálom egyáltalán?

És közben ott lehet a bűntudat is, ha hetente egyszer elmegyek a barátnőimmel kávézni.

„Nem a gyermekemmel kellene töltenem inkább azt az időt?”

De vajon tényleg attól leszünk jó anyák, hogy mindig türelmesek vagyunk, mindig ráérünk, mindig mindent jól csinálunk?

Talán nem.

A gyermekünknek nem tökéletes anyára van szüksége.

Hanem egy olyan anyára, aki szereti őt, figyel rá, határokat is tud szabni, és közben önmagára is képes figyelni.

Mert amikor elmegyünk kávézni a barátnőinkkel, nevetünk, feltöltődünk, vagy egyszerűen csak időt töltünk valamivel, ami nekünk fontos, nem a gyermekünktől veszünk el.

Azt is megmutatjuk neki, hogy anya élete is fontos.

És talán éppen ez az egyik legfontosabb üzenet, amit továbbadhatunk neki:

hogy ő is fontos legyen a saját életében.