Sokan vagyunk, akiknél erre a szóra azonnal gombóc keletkezik a torkunkban. Az első gondolatunk az: „Nem, nem és nem! Én nem akarok kiszolgáltatott lenni!”

Mert a kiszolgáltatottság sokunk fejében egyet jelent a tehetetlenséggel – azzal, hogy átadjuk az irányítást magunk felett mások kényének-kedvének.

Ijesztő dolog segítséget kérni és elfogadni. Olyan, mintha nem lennénk elég kompetensek ahhoz, hogy önállóan elboldoguljunk. Ezért sokan még akkor is visszautasítják a támogatást, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá.

Az utóbbi időben én is újra megtapasztaltam, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni.

Bevallom, zavart. Nem volt könnyű feldolgozni – hiszen én vagyok az, aki általában másoknak segít! Furcsa és nehéz volt megélni, hogy most én szorulok támogatásra.
Ezért megálltam egy pillanatra, és mélyebben megvizsgáltam magamban: mi is az, ami valójában ennyire zavar ebben a helyzetben?

Két fontos felismerésre jutottam:

1. A „túlsegítés” csapdája
Néha a környezetünk merő jószándékból próbál segíteni – de a saját elképzelései alapján, nem pedig a mi valódi igényeink szerint. Ez bizony konfrontációhoz vezethet. A túlzott, kéretlen segítség megsérti a határainkat, és ahelyett, hogy megkönnyebbülnénk, még kiszolgáltatottabbnak érezzük tőle magunkat.

Mit tehetsz?
Tudatosságra van szükség: merd kommunikálni, hogy pontosan mire van szükséged, és merd visszautasítani azt, amire nincs!

2. Amikor a segítségkérés süket fülekre talál
A másik véglet, amikor a környezetünk nem veszi észre vagy nem veszi komolyan a jelzéseinket. Nem feltétlenül rosszindulatból, hanem mert megszokták, hogy mindig mindent megoldunk egyedül.

Mit tehetsz?
Azt, hogy pontosan mire van szükséged, végső soron csak te tudod. Ha segítségre van szükséged, fejezd ki azt határozottan és következetesen, hogy a környezeted számára is teljesen egyértelmű legyen – utána pedig merd is elfogadni!

És mit tehetsz akkor, ha te szeretnél segíteni valakinek, aki kiszolgáltatott helyzetben van?

Annyit segíts, amennyit a másik kér és el tud fogadni. Ne többet!